Amerika Fölfedezése

II. Rész Kortez

II. RÉSZ KORTEZ

II. RÉSZ KORTEZ



I.

(Velasquez Hernandez Yukatan Julián és Menyhárt.
Potochan Grijalva Kozumel Tabasko Szt. Juan d'Ulna Panakuai száraz Kuba)


Kuba meghódítója, Velasquez, nagyravágyó ember volt. Szeretett volna épp oly önálló kormányzó lenni, mint Kolumbus Diego. Kuba meghódításával még nem szerezhetett magának e czímre érdemeket. Azt amúgy is Diego parancsára tette, s igy újabb hódításokon s fölfedezéseken törte a fejét. Főfigyelmét nyugotnak irányította, hol nagyobb szárazföld létezését gyanitotta s a hol még európai ember nem járt.

Két hajót s egy kisebbrendü hadihajót, ugynevezett brigantint szerelt föl s azokat bizta meg a föladattal, új szárazföldet s népet fedezni föl, nyugati irányban.

E hajók vezérletét Kordobai Hernandezre bizta, ki a megállapított terv szerint csakhamar tengerre szállott.

Hernandez a szárazföld azon részének vitorlázott, mely Yukatannak neveztetik; és a mint a partot elérte, annak hosszában a tenger azon tájáig evezett felfelé, mely Berzseny-öböl nevet kapott, a berzsenyefáról, mely ott tenyész s mely festésre használtatik.

Hernandez több helyen kiszállott és a benszülöttekkel gyakran véres csatákat kelle vivnia. Az őslakók azon vidékén bátor, harczias emberek voltak. Kivarrt pamutszövetből készült ködmönben jártak, fegyvereik fából faragott, kovákkal élesített kardokból, lándzsákból, ijjakból, nyilakból és paizsokból állottak. Ábrázatjuk különféle színekkel volt befestve, fejök pedig forgóktól díszlett. Ezek voltak az első amerikaiak, kiknél már rendes, kőből és mészből épült házakat találtak az európaiak.

Ez őslakókkal vívott csatákban nem ritkán húzták a spanyolok a rövidebbet. Egyikben két indus fiu jutott kezökbe, kik azután keresztényekké lettek s Julián és Menyhárt nevet kaptak. Későbben mindketten igen nagyfontosságú személyek lettek, mert a mexikóiaknál tolmácsul s közbenjáróul használtattak.

Egyszer, midőn a spanyolok partra szálltak, hordóikat friss vízzel megtölteni, ötven indus közeledett hozzájok és tudakozták, hogy onnan jönnek-e, hol a nap kel? Ezen kérdés igenlésére egy kőből épített templomhoz vezették őket, melyben friss vérrel fecskendezett bálványképek álltak. Hirtelen két fehér köpenyű ember állt eléjük, hosszú hajok hátra volt fésülve, kezökben apró cserép serpenyőket tartottak, telve izzó szénnel, melyre időnként gyantanemü füstölőport szórtak, a füstöt folyvást a spanyolok felé fújva. E szertartás alatt halállal fenyegették a spanyolokat, ha országukból ki nem takarodnak.

A tündérek és boszorkányok ilyetén kifüstölése sokáig dívott az indusoknál.

A spanyolok nem szándékozván ez emberekkel kikötni, hajóikra vonultak vissza, mit az indusok a füstölés eredményének tulajdonítottak.

Potochannál, midőn ismét partra szálltak, egy nagy indus sereg által oly erélyesen támadtattak meg, hogy negyvenhét maradt közülük a csatatéren, a többiek is kisebb-nagyobb mérvben sebeket kaptak s alig tudtak hajóikhoz menekülni. E csatában maga Hernandez is súlyosan megsebesült.

E vereség után visszasiettek a spanyolok Kubába, hol Hernandez, miután a kormányzót a tapasztaltakról körülményesen értesité, sebeiben meghalt.

Velasquez örvendett az ő megbízása folytán eszközlött újabb fölfedezésnek s azt a maga javára kiaknázni szándékozván, ismét egy három hajóból s egy brigantinból álló expedicziót küldött a kutatások folytatására. Ez expediczió vezetését Grijalvára, egy bátor és ügyes férfiura bizta. A gyarmatosításra azonban nem adott neki engedelmet, azt magának óhajtá fentartani.

Ez hajóit hasonlóképpen egyenesen Yukatannak irányzá, de a tengeri folyamoktól kissé délnek vitetett s útjában nem messze Yukatan keleti partjaitól Kozumel szigetét fedezte föl, mely mai napig is spanyol birtokban van.

Innen parthosszában haladt Potochan felé, hol Hernandezt oly gonoszul tönkreverték; a kudarcz megbosszulására a legénység partra kivánt szállni s Grijalva engedett kívánságuknak. Az indusok a multkori siker által elkapatva, egészen bátran támadtak s az lett a veszedelmök. Belerohantak a kardokba s visszaverettek, kétszáz halottat hagyva hátra.

Grijalva a győzelem után ismét megereszté vitorláit s még feljebb vitorlázott a part mentében. Itt nem győztek eléggé bámulni a mindenütt rendesen kőből és mészből épített házakból álló faluk és városok látásán. E tartomány és Spanyolország közt oly nagy hasonlatosságot találtak a fehér harczosok, hogy elnevezték rögtön Új-Spanyolországnak.

Azután egy folyó torkolatához értek, melyet a benszülöttek Tabaskonak, a spanyolok pedig vezérök tiszteletére Grijalvának neveztek. Manapság a folyó az utóbbi, a tartomány pedig, melyen keresztül foly, az előbbi nevet viseli. Az egész vidék e folyó mentén oly termékenynek s a termékeny terület oly kiterjedtnek és népesnek látszott, hogy Grijalva közelebbről óhajtott az ottani viszonyokkal megismerkedni, miért is egész hadi erejével partra szállt. Szemben találta azonban magát egy egész indus hadsereggel, mely éktelen kiabálásokkal tiltotta meg a továbbnyomulást. Grijalva azonban nem hátrált meg, sőt inkább egy nyillövésnyire ment eléjök, katonáit csatasorba állította s a két fiatal indust, Juliánt és Menyhártot, odaküldötte hozzájok, értésökre adatta azt, hogy nem jött ellenséges szándékkal, sőt frigyre óhajtana lépni velök.

Az indusok, kik az európaiak öltözetén, fegyverein, előre nyomult zárt sorain nem győztek eleget bámulni, még jobban elbámultak e nem várt izenetre. Néhányan bátran előléptek vezéreik közül s odamentek Grijalvához, ki előzékenyen fogadta őket, tolmácsai által értésökre adta, hogy ő és emberei egy nagy királyt szolgálnak, ki abban az irányban, a melyről a nap feljő, egy hatalmas, nagy birodalom korlátlan uralkodója. Ez küldte őket oda, hogy ismertessék el az ő felsőbbségi joga ott is, a mi iránt nyilatkozatra hívta fel az indus vezéreket.

Az indusok közt erre tompa morgás lett hallható.

Vezéreik közül azonban egy az indus harczosokat hallgatásra inté és mindnyájuk nevében bátor hangon igy felelt: Igen különösnek látszik, hogy békéről szólván, egyszersmind hódolásra, alávetésre szólittatunk fel. Azon is csodálkoznom kell, hogy nekünk új fejedelmet ajánltok számunkra, anélkül, hogy megkérdenétek, vajjon uralkodónkkal elégedetlenek vagyunk-e vagy nem? Minthogy azonban had és békéről van a szó, elhatározó feleletet nem adhatok. De elmegyek tudatni elöljáróimmal az ajánlatot.

Ezen szavakkal elhagyá a spanyolokat, kik az ily elhatározó s elmés feleleten nem kevéssé álmélkodtak. Kis várakozás után visszatért és mondá Grijalvának: Az ő feljebbvalói nem félnek vele hadat viselni, noha hallották azt, mi Potochannál történt. Azonban a békeséget jobbnak tartják a hadnál és ezen véleményük bizonyítására sok eleséget hozott magával, melyet ajándékul átnyújtott.

Erre nemsokára maga a kaczika is megjelent, még pedig fegyvertelen és kevés kisérővel. Viszonos szives üdvözletek után a magával hozott kosárból mindenféle pompás, aranynyal és kövekkel díszitett fegyvert és tarka forgókat ajándékozva Grijalvának, mondá: Ő szereti ezen frigyet és annak erősítésére kéri őt az ajándék elfogadására. De hogy a viszálkodásoknak, melyek könnyen kitörhetnének, eleje vétessék, kéri őt országának minél előbbi elhagyására.

A spanyolok vezére az ajándékokat ruhákkal s csecsebecsékkel viszonozta s megígérte, hogy kívánsága szerint legottan vitorla alá kél. Ezt valósággal teljesité is.

Folyvást feljebb haladva partmentén, csakhamar egy szigethez jutottak, mely kőházakkal és templomokkal volt beépítve. A minden oldalról nyilt templom közepén oltár állt, melyhez néhány lépcső vezetett, az oltáron rút bálványalakok álltak. Közel a lépcsőhöz hat emberi holttest feküdt; ugy látszott, előtte való éjjel lettek azok az oltárra áldozva. A spanyolok borzadva szemlélték a pogányhit e rémszokását s a szigetet Áldozat szigetének nevezték el.

Az indusoknál általában dívott e szokás, mert egy másik szigeten, melyet a benszülöttek Kulbának neveztek, még több lemészárolt embert találtak, Grijalva az utóbbi sziget nevéhez még a saját keresztnevét is: Juan, hozzácsatolta, s nemsokára St.-Juan d'Ulna lett belőle, mely nevét mai napig megtartotta.

A hol csak megfordultak, mindenütt bőven találtak aranyat a lakosságnál. A föld is mindenfelé rendkívül gazdagnak ígérkezett, ugy hogy többeknek lett volna kedve a letelepedéshez, azonban Grijalva magát szorosan Velasquez parancsaihoz tartotta s nem engedte katonáinak az elmaradozást; de azért ő minden talpalatnyi földet, melyet fölfedezett, ünnepélyes kijelentések mellett a spanyol király nevében birtokba vett.

A partmentén ekként felhatolt egészen a panakuai szárazig, hol egy folyó torkolatánál, midőn kiszállt, kemény csatát kelle vívni az indusokkal. E csatábani veszteségei, valamint az útjába akadt tengeri folyók, melyek szemben folytak reá s útjában akadályozták, visszakényszeritették Kubába.

Ott Velasqueztől keserű szemrehányásokat kellett szenvednie, a miért a rendkívül alkalmas helyeken nem gyarmatosított, holott az neki éppen Velasquez által tiltva volt.

 

II.

(Velasquez. Kortez. Szt-Jago. Trinidad. Havanna.)


Velasquez nemcsak nagyravágyó, de félénk s mindenki iránt bizalmatlan ember volt. A saját nevében meginditott fölfedezéseket folytatni óhajtotta ugyan, de nem akart ő maga egy-egy ily veszedelmes expediczió élére állni, másokban meg nem bizott; félt, hogy a saját kezökre fognak majd dolgozni megbízottjai, ha valahol sikerrel találnak járni.

Csábító az is, hogy a jelentések a fölfedezett földterület gazdagságáról igen kedvezően szóltak; elhatározta tehát, egy nagyobbszerü újabb flottát inditani mielőbb útnak.

Sokáig nem tudott e flotta vezéréül kit választani. Minden áron olyant óhajtott, ki hős is, ügyes is, hozzá még szerény is, annyira, hogy nemcsak a hasznot, de a dicsőséget is neki, mint felebbvalójának, engedi át. Végre sok habozás után Kortezre esett a választása.

Kortez nemes származású spanyol volt. Medellinben született, Estremadura tartományban. Már kora ifjúságától fogva bátornak, kitartónak és munkásnak ismerte őt mindenki; rendkívül önérzetes volt; finom, udvarias mindenki iránt, s nemcsak szerették, de tisztelték sokan Mint kiváló tehetségnek azonban neki is megvoltak a maga ellenségei, irigyei.

Húsz éves volt, midőn Spanyolországból Szt-Domingoba ment, s kiváló tehetségeinek és rettenthetlen bátorságának számos tanujelét adva, csakhamar fölvitte Szt-Jagoban, Kuba fővárosában, a főbiróságig. Megnősült és tulajdonosává lőn a szigeten egy tekintélyes területnek, mely indián művelés alatt állt.

Az expediczió költségeihez maga is tekintélyes pénzáldozattal járult, miután Velasquez arra oly bőven nem akart áldozni. Hogy pedig reá esett a kormányzó választása, annak titkos oka, Diaz szerint az volt, hogy Kortez Ducroznak és Laresnek, Velasquez titkárjának és pénztárnokának megígérte, sőt titkon szerződést kötött velök, hogy minden aranyat, ezüstöt s egyéb kincset, a mit csak sikerül hazahoznia, megoszt velök. Ezek azután Velasqueznél kivitték Kortez kineveztetését az expediczió vezéreül.

A mint Kortezt a hajóhad parancsnokává kinevezték, a fegyvereket és a háborúra szükséges dolgokat szerezte be, gondoskodott ifjakról, lőfegyverekről, lőporról és a cserekereskedés tárgyairól; díszesebben is öltözködött, mint azelőtt; tollakat tett kalapjához, szóval, külseje igen szép, előkelő és igen megnyerő volt és a ki csak megismerte, megszerette. A kereskedők közül barátai pénzt kölcsönöztek neki, ezen aztán vett pompás ruhákat és zászlókat, melyeken a császárnak czímere, két oldalon egy kereszt és alatta ezen szavak voltak olvashatók: "Fel testvérek, kövessük hivő bizalommal a kereszt jelét, ez győzelemre vezet".

Ezen készülődések tartama alatt Kortez trombitaharsogás és dobpergés között a császár és az ő helytartója nevében nyilvánosan kihirdette: a ki vele az újonnan fölfedezett tartományok elfoglalására és gyarmatosítására elmenni akar, az majd megkapja részét a szerzett aranyból, ezüstből és a kincsekből, sőt a hódítás után földeket is nyer jutalmul. Mivel Kortezt sokan szerették, sokan követték felhívását, eladták birtokaikat, hogy fegyvereket s élelmiszereket vehessenek s oly számosan gyülekeztek zászlója alá, hogy már Szt-Jagoban csak katonái mintegy háromszázan voltak.

Midőn minden rendben volt, Kortez barátai és fegyvertársai kíséretében elment a helytartóhoz, hogy búcsút vegyen tőle. Kortez és Velasquez igen udvariasak voltak egymás iránt és többször ölelkeztek, Kortez fölszedette azután a vitorlákat és néhány nap alatt hajóival elérte Trinidad városát.

A mint Trinidadban megérkezését megtudták, seregesen üdvözölték őtet a lakosok. Kortez itt is, mint Szt-Jagoban, szándékát nyilvánosan kihirdette és élelmiszereket, lőfegyvereket vásárolt. E városból, valamint a Trinidadtól tizennyolcz órányira levő Santispriritus városából, a hova Kortez levélben intézett meghívásokat, sok derék és bátor férfiú csatlakozott hozzá. Midőn a Santispriritusiak Trinidadba érkeztek, Kortez ünnepiesen eléjük ment s nagy örömmel fogadta őket. Sokaknak az újonnan jöttek közül a város közelében birtokuk volt, ott Cassave-kenyeret sütöttek, húst sózattak be és más élelmiszereket gyűjtöttek, azonkívül katonákat toborzottak és lovakat vásároltak, melyek akkor igen drágák és csak nehezen voltak kaphatók. Kortez magának egy szürkét vett; az árát azon bársony kabátjának aranyrojtjával fizette ki, melyet Szt-Jagoban vásárolt. Egy Havannából Trinidadba jövő hajót is vett Kortez. Igy tizenegy hajója lett s ugy látszott, hogy minden a legjobb rendben foly le, midőn Velasqueztől egy rendelet érkezett, mely szerint Kortezt a parancsnokságtól megfosztotta.

Velasquezt annyira fellovalták Kortez ellen, hogy félni kezdett, hogy Kortez csak a maga akarata szerint fog eljárni, a helytartó parancsait és hasznát pedig semmibe sem fogja venni; azért két bizalmas emberét azon szigorú parancscsal küldte sógorához, a trinidadi alcalde-hoz, foszsza meg Kortezt a vezérségtől s ruházza fel vele Porcallo Vascot.

Mihelyt Kortez ezt megtudta, a hozzá ragaszkodó tiszteket és az őt kedvelő trinidadi lakosokat tanácskozásra hívta össze. Ezeket is megnyerte ügyének és egyik még az alcalde-t is rábirta, hogy a fentebbi parancsot tartsa titokban s a végrehajtást halassza el. Azt mondta neki: Kortez mit sem tett, a mi gyanút kelthetne, nem lehet tőle a vezérséget elvenni, mert sok barátja és katonája van, a kik ragaszkodnak hozzá, Velasqueznek pedig sok az ellensége, a lakosság belekeveredne a viszályba és sok szerencsétlenség történhetne. Igy tehát a viszályt elhárították. A helytartó egyik küldötte ott maradt, a másikat Kortez visszaküldte egy levéllel, a melyben a legnagyobb szeretreméltósággal biztositja a helytartót, hogy ő csak az Istennek, a császárnak és a helytartónak akar szolgálatokat tenni.

Ezután csakhamar kiadta Kortez a parancsot az indulásra, néhány kovácsot, a kik dárdahegyeket tudtak készíteni, felvett hajóira és sietett elhagyni Trinidadot; mintegy tizenkét nap múlva megérkezett Havannába.

Ott is több bátor férfiu csatlakozott hozzá; midőn Kortez derék hadseregét látta, nem titkolhatta el örömét. Még sok élelmiszert vásárolt és a tíz rézágyút szárazra vonatta, hogy a tüzérek felállíthassák, kipróbálhassák, a szükséges golyókat és puskaport egymás közt feloszthassák. Az íjakat is megvizsgálta és ellátta húrokkal; készíttetett pamuttal vastagon bélelt kabátokat, melyek az indiánusok botjai, kövei és nyilai ellen kitűnő szolgálatokat tettek. Havannában kezdett Kortez először nagyúri módon élni, kamarást, asztalnokot fogadott és más hasonlókkal környezte magát.